Története

A fajtatiszta berni pásztorkutya (a mai formájában) körülbelül egy évszázada létezik. A tudatos tenyésztést a századfordulón kedték meg, azokból a svájci, Alpok között élő, Bern környéki parasztkutyákból, melyek már évszázadok óta segítették a parsztgazdaságok életét.

A kutyákat ekkor még ,,Dürrbachi"-nak nevezték, és a három szín legkülönbözőbb színösszetételében frdultak elő.

Berni pásztor 1914

Az 1830-as években fellendült a fajtatiszta kutyák tenyésztése és a bernáthegyi, illetve más fajták egyre inkább kiszorították a  helyi közönséges parasztkutyákat, egész addig, míg rá nem jöttek, hogy ezek pótolhatatlanok.  Néhány távolabb eső völgyben azonban még megvoltak, mégpedig romlatlanul, tiszta fajtaként.

Az 1900-as évek elejétől  már kiállításokon is részt vettek. Egy ilyen kiállításon találkozott a fajtával  Albert Heim, zürichi professzor, újfunlanditenyésztő is. Mint elismert szaktekintély és mint kiállítási bíró, sokat tett a fajtáért, a tenyésztők vele együtt tették meg a fajtajavítás első lépéseit.

A fajta hivatalosan 1904-tõl létezik, ekkor jegyezték be a Svájci Kutyatörzskönyvbe az elsõ „Dürrbachi" kutyákat. Néhány évvel később aztán a fajtát - Albert Heim javaslatára - Berner Sennenhundnak nevezték el. És mint keresztapának, mi volt a véleménye a berniről? „Az a Berner Sennenhund, amellyel sokat foglalkoznak, intelligenciájával és barátságosságával sok minden olyan dolgot is megtanul, ami nincs benne a régi „parasztprogramban". Nagyon figyelmesek, mindenre ügyelnek, a legmagasabb intelligenciát és megfontoltságot bizonyítják. Élénkek, mozgékonyak, ragaszkodóak, szeretetre méltóak, hűségesek, és mint minden pásztorkutyából, hiányzik belőlük mindenféle álnokság. Merészek, nem félnek, de nem verekedősek."

A kutyák értékét évszázadokon keresztül kizárólag a használhatóságuk határozta meg. Nem számított, hogy milyen volt a színük, a rajzolatuk, egyetlen szempont volt: a használhatóság. Ennek vetettek alá mindent, és a szigorú szelekciónak köszönhetõen a fontos tulajdonságok egyre mélyebben rögződtek a fajtában. A fajta még ma is őrzi a jó parasztkutya jellemzőit. Területét, gazdáját ösztönösen védi, erre nem kell tanítani. Ha idegen érkezik a házhoz, figyeli , hogyan fogadja a gazda és ennek megfelelõen reagál ő is. Nem ugatós vagy vad, de határozott és félelmet nem ismer. Nem egygazdás, inkább igazi családi kutya, aki szereti a társaságot, szeret mindig ott lenni, ahol történik valami. A harmonikus külsõt, a szép szőrzetet, a szabályos, szimmetrikus eloszlású rajzolatot és a szép árnyalatú színeket már tudatosan alakították a tenyésztők.

A berni Magyarországon

A fajta első példánya Magyarországra 1972-ben került Hegedűs Csaba fajtahonosító jóvoltából, de igazán az utóbbi években nőtt meg iránta jelentősen az érdeklődés. Már Magyarországon is megtalálta méltó helyét, mely megilleti őt a kutyatársadalomban. Nagy felelősség hárul a tenyésztőkre, mint az egyre divatosabb fajtáknál általában, ne romoljon le az állomány. Megőrizze jellegét, azt az évtizedek alatt kialakult „mítoszát", mely szerint ha kell a gyerek nevelője, ha kell kertőr, ha kell játszótárs és ha szükség  van rá, igavonóvá válik, egyszóval ő a család mindenese.

Mielőtt magunkhoz veszünk egy berni kölyköt, alaposan végig kell gondolnunk, mire is van szükségünk. Ha „csak" egy kutyát szeretnénk, vagy egy mutatós kerti díszt, vagy egy kennellakót, akkor válasszunk más fajtát, – sőt ne kutyát, hanem kerti törpét keressünk magunknak –, mert  erre a berni nem alkalmas. Soha ne felejtsük el, hogy döntésünk 10-12 évre szól, és ha nem voltunk elég körültekintőek, annak a kutya látja a legnagyobb kárát.

Együttélés a fajtával

Ennek a kutyának van lelke, és a kutya gazda kapcsolat akkor lesz igazán harmonikus, ha berninket nem mint „csak egy kutyát" kezeljük, hanem rá mint társra, családtagra tekintünk. És befejezésül idézem Albert Heim professzort: „A kutya az, amit az ember csinál belőle. Esetleges hibáiban inkább saját hibáink ismerhetők fel, semmint a vele született rossz tulajdonságok."