Dél-Amerika nyugati partjaitól ezer kilométerre fekszik az Ecuador fennhatósága alá tartozó Galápagos-szigetek. Ez a vulkanikus eredetű szigetcsoport az egykoron tömegesen itt élő óriásteknősökről kapta a nevét (spanyolul ugyanis a galápago teknőst jelent). Az itt élő, sehol másutt nem található speciális fajok miatt 1978-ban felkerült a Világörökség listájára, területe 7800 hektár.

Az 1835-ös esztendő fontos fordulópont a szigetcsoport történetében. Ekkor kötött ki partjainál Charles Darwin, az ifjú természettudós, aki az itt tapasztalt jelenségek alapján alakította forradalmi felfedezését, az evolúcióelméletet. Ez az elmélet az alapja mindannak a tudásnak, amivel manapság a természettudósok vizsgálják a fajok fejlődését és a természet működését. A Galápagos-szigetek neve mindörökre összeforrt Charles Darwin és az evolúcióelmélet nevével.

A Galápagos Nemzeti Park 19 szigetet foglal magába. Ezek közül a legnagyobbak az Isabella-, a Santa Cruz-, a Ferdinanda-, a San Salvador- és a San Cristobal-sziget, amelyen áthalad az Egyenlítő. A Csendes-óceánból vulkánkitörések során kiemelkedett szigetek felszíne megszilárdult lávaréteg.

A szigetek éghajlatát és élővilágát a tengeri áramlatok határozzák meg. Júniustól novemberig partjait a hideg dél-egyenlítői áramlat éri. Ez a hideg évszak ideje, augusztusban és szeptemberben ennek az áramlatnak az ellenfolyása a szintén hideg egyenlítői ellenáram határozza meg a hőmérsékletet a szigeteken. Decembertől májusig a meleg El Nino áramlat mossa a szigetvilág partjait, amely a Panamai-öbölben keletkezik és az északkeleti passzátszelek mozgatják. Ez az időszak a meleg vagy esős évszak, ilyenkor főleg a magasabb részeken a legtöbb csapadék. Ezek a tengeráramlatok teszik lehetővé a különböző helyekről származó fajok együttélését.

Az élővilág a dél-amerikai kontinensről repülve, úszva vagy fatörzseken sodródva jutott el Galápagos-ra. Ezért rendkívül gazdag itt az állatvilág madarakban, tengeri emlősökben és hüllőkben. Szárazföldi emlősből csak két faj képviselteti magát, kétéltű pedig egyáltalán nem él a szigeteken. Amikor ezek a fajok megérkeztek új lakóhelyükre, akkor örökre elzárták magukat a szárazföldtől, fejlődésük itt ment végbe, új fajokat, alfajokat hozva létre.

A növényeket szintén a tengeráramlatok és a passzátszelek sodorták a szigetcsoportra. A tengerparti sávot a mangrove-erdők jellemzik. A legnagyobb területet a kopár tengerparti sáv foglalja el, amelyek jellemző növényei a kaktusz- és szentjánoskenyérfélék. De a magasabban fekvő részeken találkozhatunk örökzöldekkel, orchideákkal és broméliákkal, valamint gombákkal és mohafélékkel. A legmagasabb részekre a páfrány- és pázsitfűfélék a jellemzőek.

A Galápagos-szigetek állatvilágát az endemizmusok (csak az adott helyen élő fajok) gazdagsága jellemzi. A szárazföldi emlősöket a denevérek, és néhány egérfaj képviseli. Tengeri emlősökből már nagyobb a választék, élnek itt fókák, cetek és delfinek. A legnagyobb számban madarak vannak a szigeteken, amelyekből sok csak itt él a világon. A hüllők közül olyanokkal találkozhatunk, mint az egyedülálló szárazföldi elefántteknős, amiből 11 alfaj él itt. Páncélzatuk a környezetüknek megfelelően alakult, ezért minden szigeten más-más alfaj él. A tengeri leguán szintén egyedülálló, az egyetlen gyíkfaj, amelyik tengervízben él.

Nagy pusztítást vittek itt végbe a betelepített háziállatok, a kecske és a házimacska, amelyeket az ember hozott magával ide. Az itt specializálódott fajok nagyon törékeny ökoszisztémát hoztak létre, amelyre minden külső hatás óriási veszélyt jelent, ezért fokozott védelme mindenképp indokolt a Galápagos-szigeteknek.

Az elefántteknős

A Galapagosz-szigetek e legnevezetesebb teknősének életmódjáról Darwin ír felülmulhatatlan érdekességgel. "Utazásom alatt két nagy teknőssel találkoztam; mindegyik legalább 100 kg-ot nyomott. Az egyik egy darab kaktuszt evett; mikor közelébe értem, megnézett s aztán nyugodtan tovább állott. A másik mély sziszegést hallatott s behúzta a fejét. Ezek az óriási hüllők, melyeket fekete láva, levéltelen bozót és hatalmas kaktuszok vettek körül, az ősvilág megelevenedett teremtményeinek tűntek fel. Leginkább a magasan fekvő nedves helyeken tanyáznak, de ellátogatnak az alacsony és száraz helyekre is. Egyesek roppant nagyságot érhetnek el. Az öreg hímek, melyeket hosszabb farkuk alapján jól meg lehet különböztetni a nőstényektől, jelentékenyen nagyobbak, mint emezek. "A nőstények éppen most, októberben rakták le tojásaikat, melyek fehérek és gömbölyűek, az egyiknek, melyet megmértem, 18 cm volt a kerülete." Porter a következőkben számol be megfigyeléseiről: "Nappal a teknősök feltűnően élesen látnak és félénkek, ami abban nyilvánul meg, hogy fejüket és nyakukat bármely tárgy legcsekélyebb mozgására a teknőbe rejtik. Éjszaka azonban teljesen vakok és süketek. A legerősebb zaj, a puskalövés durranása sem zavarja őket s a legcsekélyebb hatással sincs rájuk." Ezeket az adatokat Darwin is megerősíti. "A bennszülöttek azt hiszik, hogy ezek az állatok teljesen süketek. Az bizonyos, hogy még annak a zaját sem hallják, aki a sarkukban követi őket. Sokat mulattam azon, hogyha egy-egy ilyen óriást utólértem, mely nyugodtan ment az útján és elébe kerültem, abban a pillanatban berántotta fejét és lábait, mély sziszegést hallatott s azután hangos dobbanással a földhöz lapult, mintha halott volna. Gyakran ültem a hátukra is; ha néhányszor ráütöttem a páncél hátulsó részére, akkor szépen fölállottak és tovább ballagtak. Az egyensúlyt azonban mindig nehezen sikerült megtartanom."

Alfred Brehm